”

A minap New Yorkban jártam, s egy barátommal taxiba ültünk. Amikor kiszálltunk, barátom így búcsúzott a sofőrtől:

– Köszönjük a fuvart, igazán remekül vezetett.

A taxis megrökönyödött.

– Maga valami nagyokos?

– Szó sincs róla, kedves uram, nem szándékoztam élcelődni a rovására. Tényleg csodálatra méltó, hogy ebben az őrült forgalomban is képes megőrizni a nyugalmát.

– Ühüm – dörmögte a férfi és elhajtott.

– Mi volt ez az egész? – kérdeztem.

– Próbálom visszacsempészni New Yorkba a szeretetet – magyarázta a barátom. – Szerintem csak ez mentheti meg ezt a várost.

– Hogy menthetné meg egyetlen ember New Yorkot?

– Nem egyetlen ember. Azt hiszem, most szereztem ennek a sofőrnek egy jó napot. Mondjuk, hogy ma összejön még húsz fuvarja. Mind a húsz utasával kedvesen bánik, mert valaki kedvesen viselkedett vele. Az utasai viszonzásul több kedvességet mutatnak a beosztottaik, a bolti eladók, pincérek vagy épp a saját családjuk iránt. Végül a jóindulat szertesugárzik legalább ezer emberre. Ugye, nem rossz?

– De ez azon múlik, hogy a sofőr vevő-e a kedvességedre.

– Nem csak azon – ellenkezett a barátom. –Tudom, hogy a módszerem nem csalhatatlan, de ma még talán tíz emberrel is akad dolgom. Ha a tízből csak hármat boldoggá teszek, akkor végeredményben további háromezer magatartását befolyásolom.

– Jól hangzik, de nem biztos, hogy a gyakorlatban is működik.

– Ha nem, akkor sincs semmi vész. Nem tellett időmbe, hogy megdicsérjem a sofőr teljesítményét. Nem kapott érte se több, se kevesebb borravalót. Mit számít, ha süket fülekre találtam? Holnap majd egy másik taxist próbálok meg jobb kedvre deríteni.

– Neked agyadra ment a jólét.

– Úgy látszik, te viszont teljesen érzéketlenné váltál. Különben végeztem egy kis felmérést, és arra a megállapításra jutottam, hogy a postahivatalokban dolgozóknak alapvetően egy dolog hiányzik, persze, a pénzen kívül, és pedig az, hogy senki nem szól egy jó szót a munkájukra.

– De hiszen nem is dolgoznak jól!

– Azért nem, mert úgy érzik, senkit nem érdekel, hogy jól dolgoznak-e, vagy sem. Miért nincs hozzájuk senkinek egy kedves szava?

Közben egy építkezés mellett haladtunk el. Az öttagú brigád épp az ebédjét fogyasztotta.

– Gyönyörű házat építenek – állt meg a barátom. – Biztosan bonyolult és veszélyes feladat.

A munkások gyanakodva méregették.

– Mikor készül el?
– Júniusban – vetette oda foghegyről az egyik építő.
– Nem mondom, ez aztán tempó! Büszkék lehetnek a munkájukra.

Tovább sétáltunk.

– Hát tudod, a „La Mancha lovagja” óta nem láttam hozzád hasonló figurát.

– Ha ezek az emberek megemésztették a szavaimat, jobban érzik majd magukat. Valamiképp azután a város is hasznát látja jó közérzetüknek.

– Egymagad akkor se teheted jobbá New Yorkot! – tiltakoztam. – Egy ember az csak egy ember.

– Az a legfontosabb, hogy soha ne veszítsük el a bátorságunkat. Tudom, nagy fába vágtam a fejszémet, de azt akarom, hogy ennek a városnak a lakói újra kedvesebbé váljanak, s ehhez előbb-utóbb találok segítőtársakat is.

– Most meg mit vigyorogtál arra a jellegtelen külsejű nőre?

– Nézd, lehet, hogy tanárnő az illető, és akkor az osztályának ma fantasztikus napja lesz.